Egy nagy üres Hodály, a Royal-szálló hangversenyterme és a közepén kodály(sic!), a magyar Jézuskrisztus, az ő szőkeszakállú zeneműveivel. A székeken itt-ott egy férfi és egy nő, csupa jegyesek, tudniillik szabadjegyesek, akik ezért jöttek, hogy fejtetőre állva körül táncolják a zongorát, amelyből Kodály Zoltán zeneakadémiai tanár és szabadlmazott megváltó hangulatai prütyögnek. Van még a teremben egy cselló is és három hegedű, amelyek nyavalyatörősen nyöszörögnek közbe-közbe, úgy, ahogy tőlük Kodály Zoltán kívánja. A hívek őrjöngve korbácsolják testüket és ezt mondják:

-Brühühühübetóven! prüsüsüstraussrikárd, gyönyörűcsodaszörnyűrémrengeteg!

S ezalatt a pódiumon szól a zene, amely medvetáncoltatást ábrázol. Kijön egy paralitikus medve, fekete szalonkabátban, sarkantyúval a talpán, pilleszárnyakkal a vállain, propellerel a hátulján és könnyedén fölrepül a levegőbe. Aztán körülnéz a teremben, hogy ott van-e Mihálovics Ödön. Mikor meglátja, hogy ott ül az első sorban, így szól: 

- Most már nyugodtan halok meg.

Aztán Bartók Béla ül a zongorához és beleüt, hogy a rongyok repülnek. Megüti fönn: Pimm! megüti lenn: Pamm! megüti középen: pimmpamm! Vége! Ez egy valsette volt. Ilyet nem pipált, nem komponált, nem kompipált Európa. A hívek kukorékolnak, kotkodácsolnak, hörögnek, kitépik a szerzőt teveszőr csuhájából és fejjel előre bedugják a zongorába. Majd doktor Szélpál Margit vezérlete alatt glédába állnak és kipofozzák a teremből az összes józaneszűeket. A szerző kocsiba ül, mely elé két bárgyú cselló van fogva s a doktor rezignáltan kiszól a bakra: 

- Lipótmező.

(A Nap, 1910.)