(Richard Strauss)
Ami a zenetörténelemben a romantikusok után történik, az többé-kevésbé az előbbi két elemnek, a klasszicizmusnak és romanticizmusnak az egybeolvasztása, tehát merően eklektikus módszer. Esztétikai szempontból csupán két fejlődési szempont érdemel figyelmet: az egyik a programzene, a múlt század zenei vívmánya, a másik a hüpermodern zenei irány, mely napjainkban bontakozik ki.
Mindkét haladás a zenei szép alaptörvényeivel áll hadilábon, azért a józan és konzervatív esztétikusok ennek fölburjánzásától féltik is a zenei szépnek a szeplőtelenségét. A programzene, amely az epikai szöveg programját a zenében akarja föltüntetni, felejti a zene lírai jellegét, míg a hüpermodern iskola, élén Strauss Rikárddal és Reger Miksával sutba dobja a széphangzást, mint a zenei szép főalkotó elemét és a kakofóniára, tehát a rosszhangzásra és a disszonanciára alapítja iskoláját. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez az irány a huszadik század perverz idegbetegségéből keletkezett s nem a normális esztétikának szülötte. S századunk bármennyire exxagerált, még mindig nem tud rokonszenvezni a zenei szépnek eme torzképeivel.
(Járay: A zeneesztétikai szép a zenetörténelemben, Zeneközlöny, 1909.)