... Mozart fiatalkori művének sokkal könnyebb helyzete lett volna, ha történetesen közvetlenül Csajkovszkij hegedűversenye utá és nem előtte játsszák: akinek pálinkát töltöttek a poharába, nyilván örömmel fogad utána egy korty tiszta vizet. A. Brodsky hegedű-virtuóznak nagyon rossz tanácsot adhattak, amikor azt ajánlották, hogy éppen ezzel a művel mutatkozzák be a bécsi közönségnek. Csajkovszkij orosz zeneszerző bizonyára nem közönséges, de erőltetetett, zsenialitásra vágyó tehetség, aki válogatás nélkül és ízléstelenül alkot. Amit eddig megismertünk tőle, (a könnyedén csörgedező, pikáns D-dúr vonósnégyestől eltekintve) az eredetiség a nyerseség, a szerencsés ötlet és vigasztalan agyafúrtság különös keveréke volt. 

Ilyen legújabb, hosszú és igényes hegedűversenye is. Egyideig mértékletesen, muzikálisan és nem is minden szellemesség nélkül halad, de hamarosan felülkerekedik benne a durvaság és a tétel végéig meg is tartja uralmát. Itt már nem hegedű-játékról van szó, hanem a hegedű összekócolásáról, széttépéséről és püföléséről. Nem tudom, hogy ezeket a hajmeresztően nehéz részeket lehet-e egyáltalán tisztán játszani, csak annyit tudok, hogy Brodsky úr megkísérelte, s ezzel nem kevésbé kínozott bennünket, mint önmagát. Az Adagio lágy, szlávos mélabújával a szerző ismét a legjobb útra tér, hogy kibékítse a hallgatót.  De ez hirtelenül félbeszakad, hogy átadja helyét egy finálénak, amely a hallgatót egy orosz búcsú brutális és szomorú vidámságába ragadja. Csupa vad, közönséges arcot látunk, durva káromkodást hallunk és a pálinka bűzét érezzük. Friedrich Vischer szemérmetlen képekről szóló egyik írásában azt ,ondja, hogy vannak képek, amelyeknek "bűzét látni lehet". Csajkovszkij hegedűversenye támasztotta bennem elöször azt a borzalmas gondolatot, hogy vannak talán zeneművek is, amelyeknek bűze hallható. 

(Eduard Hanslick: Concerte, Komponisten und Virtuosen, 1881.)