A kritika és az ellenkritika, a támadás és a védekezés, talán sohasem volt olyan éles és durva, mint éppen Richard Wagner, a zenedráma újjáteremtőjének működése idején. Wagnerről – pro és kontra – könyvtárakat írtak hívei és ellenfelei. A harc hevességét leginkább a Wagner-ellenes bírálók „megállapításai” bizonyítják. De a nagy német zeneszerző hívei is gyakran a túlzás végzetes hibájába estek. Köztudomású, hogy annak idején a „wagneriánusok” valósággal ki akartak irtani minden más zenét. Elég példa erre az a sok hírlapi támadás, amelyet Wagner magyar apostolai – Ábrányi Kornél, Mosonyi Mihály, de még a világhírű hegedűművész: Reményi Ede is – Erkel Ferenc, a Nemzeti Szinház operatársulatának zeneigazgatója ellen intéztek, mert „magyar” zenével kísérletezett és – kimondani is szörnyű! – Verdi operáit merte játszatni, ahelyett, hogy csak Wagner-zenét adatott volna elő a pesti közönség okulására.

A hazai Wagner-háborúság modorának nyersesége és elfogultsága azonban meg sem közelítette a németországiét. (Mit képviselt az egymással szemközt álló két párt? Ezt ma már alig lehet megérteni. Miért számított például a szelídlelkű Bruckner „wagneriánusnak” és a vele annyira rokonszellemű Branms „Wagner-ellenesnek”?) A harc mindenesetre nagyon éles hangnemben folyt. Wagner egyik híve például külön kötetbe lexikonszerűen összegyűjtötte és kiadta a kritika által gyakrabban használt Wagner-ellenes szidalmazó kifejezéseket. Egy másik német zeneíró pedig a század elején (1904) csokorba kötötte a legparlagibb támadásokat. Idézzük Max Chop „Vademecum für den Konzert-saal” című könyvének néhány lapját:

 - Mily különösen és nevetségesen hat ma már például az, hogy Wolff a "Figaro"-ban (1786) a bayreuthi vállalkozást már eleve "halálra ítéltnek" tüntette fel és Hanslick még 1882-ben is azt állítja, hogy az ünnepi játékok Wagnerrel együtt fognak meghalni. Ludwig Spiedel, aki a wagner-ellenesek között az illendőség mértékét sértő gyűlölködésével tűnt ki, 1876-ban így vélekedik cikkében:

"Amikor a Bayreuthi Ünnepi Játékok még csak keletkezőben voltak, s amikor a beavatottak hivatásos lelkesedése még hidegebb természetűeket is magával ragadott, azt hihette volna az ember, hogy a német népek is köze van ehhez az ügyhöz.  De nem, nem, háromszor nem! A német népnek semmi köze nincs ehhez a nyilvánvalóan gyalázatos zene-drámai majomkomédiához; ha pedig valóban megtetszenék neki valaha a „Nibelungok gyűrűjének” hamis arany, akkor ezzel a ténnyel is ki lenne törölve a Nyugat kultúrnépeinek sorából... - Látható – mondja könyv szerzője –l hogy milyen nagy óvatosság kell a jósláshoz; ha a jóslatok nem válnak be, mint pl. a fentebb idézett, akkor bizony, nevetségesen hat. Az akkori eljárásban azonban mégis volt valami rendszer!

Wagnert mindenekőtt művészi elvei miatt támadták. Állítólag „olyan ötletszegény volt, mint őelőtte kevés komponista”. Ő, „akinek lelke mélyéről sohasem tört fel egyetlen zenei gondolat sem”, ügyes utánzója volt valóságos folyamatoknak s zenéje a tények ravasz majmolása. Rossz néven lehetett-e venni, hogy neves művészek lemondták az 1870-i bécsi Beethoven-ünnepségen való részvételüket, mert arra, mint az „Echo” írta, Wagnert is meghívták és senkit sem lehet megróni azért, hogy kerüli a „rosszhírű elemek társaságát?” – Még Gutzkow is „a napi zene Cagliostro”-jának nevezte Wagnert, Friedrich von Spielhagen pedig „agyafúrt bayreuthi patkányfogónak”, mások „arcátlan zenei sarlatánnak”, „ravasz bűvésznek és csepűrágónak”, aki „nem nagy költő, sem pedig nagy muzsikus, hanem csak dekoratív zseni” (Hanslick), aki „olyan drámai velleitásokkal van eltelve, aminőket még egy Charlotta Birch-Pfeffert-től is rossznéven vennénk” (Ehlert) s amelyek „közvetlenül őrjöngéshez vezetnek”. Szórakoztatóan hangzik, hogy Hanslick „arról az élesen szúrós illatról” beszél, „amely a vadból árad, ha az a múlttól és a zenéből, ha az a jövőtől szaglik”. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen olyan „eklektikusról van szó, akiben kevés a zenei ihlet, de nagy a becsvágy”: Wagnerről (Mohr); akinek „művei teljesen fölöslegesek, miután a legcsekélyebb műélvezetet sem nyújtják és inkább csak frázisok iránti tehetséget árulnak el” (Bruyck). Még nyersebben és valamilyen esemény miatt támadt bosszúságában írja a „Beobachter an der Spree”, a kelet-berlini pályaudvar körüli városnegyed nyelvén: „Wagner borzalmas hülyeséggel párosult szörnyű locsogása őt a modern énekes bohózat legkiválóbb képviselőjévé teszi.”

Stradina szerint „Bayreuth a legőrültebb vállalkozás, amelyet csak egy olyan jellegzetesen tudatlan személy találhatott ki, mint Wagner, vagy pedig másvalaki, aki a bolondok házából szökött meg”. – „Aki jóllakott a Nibelung-játék szemfényvesztő látványával és megfüstöltette magát a természetellenes szerelem füstjével, az nem vágyakozik többé erre az egészségtelen kosztra és levegőre.” (Schletterer).

„Tekintsük csak arra az egésznek kontárra valló felépítését, az aljas szellemet, amely áthatja, az alakok felvuvalkodottságát és végül az elrontott nyelvezetet – és kérdezzük meg magunktól, hogy pazarolhatjuk-e a „költészet”-elnevezést erre a szellemileg és technikailag olyannyira léha tákolmányra” (Speidel).

Wuerst még azt is megjegyzi, hogy számára a Wagner muzsika meghallgatása „mindjárt a fegyházbüntetés után következik”, - olyan állítás ez, amellyel a szerző – szerencsére nem érthet egyet. A német kritika ilynemű magatartása mellett lehet-e csodálkozni azon, hogy a párizsi „Presse” az 1876. Október 29-i Pasdeloup-hangverseny botrányát a következő támadásra használta fel:

„Kijelentjük, hogy a francia közönség nagyon jól tenné, ha fellázadna egy tucatnyi csepűrágó nevetséges zsarnoksága ellen, akik ugyanannak a nemzetnek fiai, amelyből Rameau, Herold, Auber, a zene legragyogóbb lángelméi származtak s mégis csodálatra akarják kényszeríteni a publikumot a kakofon csikorgásból, nyávogásból, rikácsolásból és üvöltésből összerakott wagneri művek iránt, egy kisszerű tudálékos iránt, aki Németországban azzal szerzi meg bérét, hogy hazánk iránti megvetését fitogtatja.”

Pompás ezek után Schletterer-nek a „Wiener Abendpost”-ban Wagner motívumairól és műveinek zenei felépítéséről nyilvánított véleménye: „A Nibelungok gyűrűje négy estéjén csak kevés kétszólamú, egy háromszólamú részlettel és egyetlen karral találkoztunk. Minden egyéb az egyhangúság libasorában mozgott.” És: „hogy milyen kínos dolog ezt az éneklő libasort egész estén át követni, azt csak az tudja, aki maga is átélte”.

Még azokat is megtépázták, akik lelkesen Wagner védelmére keltek. Hatalmas ostromágyút vetettek ellenük harcba, Robert Lienau az „Echo”-ban ezt írja: „Wagner tábora hisztérikus menádokból és korybantákból áll” (a menádok: bachánsnők, akik az ókori görög rege szerint Orpheust széjjelszaggatták, a korybanták pedig Kybele frigiai istennő rajongó papjai, akik őrjöngő táncokat jártak). Ezt megelőzően pedig így ír: „Ezzel csupán a bőrükig színálló Wagner-imádók elégedhetnek meg, akiknek sem zenei hallású fülük nincs, sem pedig az igazi zenét megértő szívvel nem rendelkeznek és csupán arra vannak utalva, amit számukra a szerződtetett Wagner-vezérürük előbégetnek.” A birkákkal való ízléses hasonlat azonban nem az „Echo” eredeti ötlete. A cikkíró ezt csak átvette, mert Ambros 1871-ben már alkalmazta írásában: „Nevetséges törekvés Wagnert a művészi fejlődés csúcspontjára állítani. Ezt átengedhetjük azoknak, akiknek az ég elég kemény homlokot adott ahhoz, hogy a korábbi mesterek tiszteletét hirdető templom érckapuját az ókori faltörő kosok módjára döngethessék.”

A Nibelungok gyűrűje szövegének még rosszabb sors jutott. E téren a szatíra az alliterációkba kapaszkodhatott, a dallamhoz alkalmazott hangzókat gúnyolhatta s így könnyűszerrel a maga oldalára állíthatta a nevetőket. A „Rajna kincsét” „bombasztikus alliteráció-dadogásnak” nevezte Hanslick, más pedig „a szabóművészet minden eszközével kicicomázott bayreuthi díszpolgár dadogásának” (Martin Greif), „verselgetésnek” nevezi, a „Beobachter an der Spree” a költő-zeneszerzőt vad dühvel „arcátlan zsidókölyöknek” tiszteli... Freiese szerint a Nibelungok szerzője „hiú, beszámíthatatlan rajongó”.

„Ízetlenebb dolog, mint Wagner szavalása a Rajna kincsének első sorától az utolsóig, aligha fordul elő másutt” – mondta Hanslick. „E költői szörnyűség olvasása közben – írja továbbá – az ember tengeri betegen támolyog a bosszúság és a nevetés között.” Ambros a Nibelungok szövegét a „német nyelv géniusza ellen elkövetett nagy, halálos bűnnek” nevezi, Blumenthal pedig „az őrültség kigőzölgésének”. A kritikusok különben is könnyen kaphatók voltak arra, hogy mindenféle kórságot fogjanak Wagnerre; a nagyzási mániától és agylágyulástól (Heinr. Dorn, Wuerst) kezdve az agytalanságig (Lineau), ideglázik, ópiummámorig (Hanslick), paroxizmusig, erkölcsi vízibetegségig, elmebajig, mindent ebben a „Bolondfried”-ben („Wahnfried”) véltek felfedezni. Albert Wolf az 1876. évi bayreuthi ünnepi játékokról a párizsi „Figaro”-ban a következőképpen nyilvánít véleményt: „Németországnak valóban olyan nagyszerű irodalma van, hogy nem is értem, miért nem tör ki hahotában egy ilyen közepes versfaragó műveinek hallatára. Wagner költészete emészthetetlen olvasmány. Úgy viszonylik a Nibelung-ének csodálatra méltó egyszerűségéhez, mint egy ószerestől vett hamísított gyűrű Benvenuto Cellini cizellált ötvösmunkájához.”

Statham angol kritikus „Gondolataim a muzsikáról és muzsikusokról” című könyvében 1892-ben megismétli a „Ring”-ről 1876-ban kimondott ítéletét: „Mindazok közül a zagyvalékok közül, amelyeket valaha is megírtak a színpadon való elmondás, vagy eléneklés céljából, Wagner versei a legrosszabbak közé tartoznak. Ezekben gyermeteg szójátékok és alliterációk lépnek a költői gondolat helyébe. Wagner kétségen kívül prostituálta Goethe és Schiller nyelvét. Kegyetlenség lenne, ha csinálmányát elismert költészeti mértékkel mérnénk”.

És mennyit gúnyolódtak még a Ring zenei tartalmán, Stathamtól és az ősfiliszter Bennet-től kezdve egészen a gúnydalokig, Miris „Nibelungok gyűrűcskéjéig” és Alexander Moskowskij „Schultze és Müller a Nibelungok gyűrűjében című humoreszkjéig! – Ezekből az írásokból – durvaságuk miatt itt sajnos, nem közölhetünk jellegzetes példákat. De maradjunk meg Statham-nél! A Walkür Grane nevű paripájának közreműködésére utalva a Nibelungok gyűrűjéhez a következő alcímet ajánlja: „Jelenetek egy konflisló életéből.” Majd megjegyzik, hogy az „Istenek alkonya” olyan benyomást kelt, hogy az ember szégyenkezik bevallani, hogy órák hosszat hallgatta ezt a lehetetlen és gyermeteg színjátékkal kísért ocsmány zenét”.

Ludwig Speidel számára a Rajna kincse „ének nélküli mű”, sőt: „terméketlen frigy a költőietlenség és zeneietlenség között”. Számára a Walkür-ben az egyetlen tragikus elem „a hangját vesztett tenor”, Siegfried nem egyéb, mint „bábjáték” és az egész tetralógia „olyan mű, amely megcsúfolását jelenti mindannak, amit mi, kik fiatalságunk óta a szépnek hódolunk, tisztelni és szeretni tanultunk”.

Egy londoni kritikus szerint Wagner „Beethoven sírjában nőtt gaz” s Wagner bayreuthi vállalkozása „csak olyan korban lehetséges, amikor virágzik a művészeti visszaélés és az alapítási szédelgés, hogy versenyt spekuláljon a meghibbant emberek zsebére”. (Echo) A Süddeutsche Presse” a Walkürök lovaglását „fejőleányok lovasságának” nevezi, a „Signalen” című lap pedig: „jövőbeli fickándozó polkának”, amelyet Strauss szerzett, de Wagner tiszteletére „Walkürenrittnek” nevezett el.

A „Wiener Frei Presse”, amely köztudomásúan közel állott Hanslick-hoz 1876. augusztus 12-én így ír az ünnepi játékokról: „Fafner óriáskukac mellett mindenféle mesebeli állat tengett-lengett: sárkányok, kosok, repülőlovak, beszélő erdei madarak, mondhatnám: egy egész mitológiai állatsereglet, amelytől a mester elleste társalgási szókincsét.”

Különösképpen a rajnai sellők jelenetéről esett gyakran szó, amelyet Stefan Galler annak idején „nagyszabású zenei úszóteljesítménynek” nevezett. Egy jókedvű névtelen pedig a bécsi „Vaterland” című lapban ízléses módon „ringyó-akváriumnak” keresztelte el a Rajna kincse első jelenetét. Egy würzburgi lapocska az 1876. évi ünnepi játékok után – némi oldalvágásokkal a ripők viselkedésű egyetemi diákok felé – így fejezte ki véleményét: „Ebben a Siegfried-ben azt az akadémiai és katonai ripőkséget dicsőítik, amely szakácsokat és háziszolgákat egyszerűen leszúr, a vendéglősnek pedig sültet és söröspoharakat vág a fejéhez.” Schletterer Brünhilda ébresztésének jelenetéről emígy vélekedik: „Itt Wagner megint saját vizein hajózik. Műveiben mindig olyan jelenet képviseli a csúcspontot, amelyben az érzéki gyönyör szertárából vett mindenféle hatásvadászó eszközt elpazarol s a szavak és hangok izzó színezésével meggyőzően ábrázolja a szerelmes hős érzéki indulatait; a mester akkor érzi magát igazán jól, ha a hős életerőtől duzzadó, ártatlan fiatalember, a hősnő pedig félóriás, istennő, s így a szerelmes őrjöngés a lehetőség határáig fajulhat.”

Speidel szerint viszont a Siegfried ártalmatlanabb darab, hiszen mindössze „bábjátékról” van szó, „ a serdültebb ifjúság és a gyermeteg aggok számára”. Végezetül álljon itt ugyancsak Speidel klasszikussá lett néhány sora, melyet a „Wiener Fremdenblatt”-ba írt az első Bayreuthi Ünnepi Játékok alkalmából:

„Jean Paul sírját gránittömb koronázza, a városon kívül ellenben egy dombon külön épületet emeltek, hogy abban az újromantika orgiákat rendezhessen. A nagy művészi szellemek meghaltak és most a kicsinyek úgy tesznek, mintha nagyon lennének s egy erőtlen nemzedék el is hiszi a nagyságukat..."