... A mai filharmóniai hangversenynek művészi szenzációja Bartók Béla második magyar suitejének bemutatója volt. Bartók afféle zenei Marat; nemcsak merész, elszánt forradalmár, de mindennek ellensége, ami - a zenében - szép és nemes. A Musikalisch Schöne-nek ellentéte az ő ideálja: a zenei rút. Ez nem póz nála, hanem belső meggyőződés, művészi hitvallás. Csak az tetszik neki, ami csúnya és visszatetsző; minden műve egy-egy zenei Quasimodo, egy-egy művészi Caliban. Az ő Antionusza: Thersites, az ő Vénusza: Hekaté. Zeneszerzői működését sajátszerű szadizmus jellemzi; kéjeleg a hallgató megkínzásában, agyongyötrésében. Az ő mélosza a kakofónia; a holdvilágos erdőben nem a tündérek táncát látja, hanem varangyok fetrengését, kígyók és más undok hüllők csúszását, kúszását a nyirkos, penészes köveken...
Pedig milyen nagy istenáldotta tehetség ez a Bartóké. Fiatal zenészeink között a legizmosabb alkotó erő, a legképzettebb és legtudósabb elme. Csakhogy természetellenes irányba terelődött; valósággal a művészi perverzitás áldozata lett. Nem tudjuk mi vitte őt erre a végzetes útra. Lehet, hogy csak az érvényesülési, a feltűnési törekvés. Lehet, hogy Strauss Richárd, Debussy, Vincent D'Indy műveinek túlzott és téves tanulmányozása. Nem is kutatjuk e sajnálatos művészi aberráció okát. Csak reméljük, hogy a Hörsel-hegybe tévedt Tannhäuser valamikor mégiscsak visszatér a zenei szépnek egyedül üdvözítő Mária-kultuszához. Bartók még fiatal, tehetsége egyre izmosodik; reméljük, be fogja látni eddigi eltévelyedéseinek hozzá nem méltó voltát és nagy tehetségével végre valahára igazi művészi célok megvalósítására fog törekedni...
(Pesti Hírlap, 1909.)
