... ez a nagy ember egész nemzetek csodálatának tárgya lenne, ha több kellemetesség lenne benne, ha műveit dagályosság és zavarosság révén meg nem fosztaná természetes jellegüktől s azok szépségét túlzott mesterkedéssel el nem homályosítaná. Miután saját ujjairól ítél, darabjait nagyon nehéz játszani; azt követeli az énekesektől és a hangszeres muzsikusoktól egyaránt, hogy torkukkal, úgyszintén hangszerükkel azt produkálják, amit ő a zongorán el tud játszani. Ez azonban lehetetlen. Mindazokat az ékesítéseket és kis díszítéseket s mindazt, amit játékmodoron értünk, valóságos hangjegyekkel fejez ki s ez nemcsak az összhang szépségétől fosztja meg darabjait, hanem az énekszólamot is felismerhetetlenné teszi. Azt akarja, hogy minden szólam együttesen és ugyanazon a nehézségi fokon hangozzék s így az ember nem tudhatja, melyik a főszólam. Röviden: ő az a zenében, ami hajdanában Lohenstein úr volt a költészetben. A dagályosság mindkettőjüket a természetességtől a mestelkéltségig és a fennkölttől a homályig vezette el; és mindkettőnél csodálkozunk azon a nehéz munkán és kivételesen nagy fáradozáson, amely hiábavaló, hiszen az értelem ellen irányul... 

(Scheibe, "Critischer Musikus", 1737.; Schweitzer: Bach.)